Az ember alapvetően monogám lenne, a genetika azonban néha közbeszól, és ilyenkor bizony egyetlen partner semmiképp nem lesz elég. És ez nem csak a férfiakra igaz.
Hűtlenséggel általában a férfiakat szokás vádolni, és evolúciós szempontból is nekik lenne a legtöbb okuk arra, hogy időnként félrelépjenek. Az állatvilágban ugyanis a hímegyedek abban érdekeltek, hogy minél szélesebb körben továbbadják saját örökítőanyagukat, hiszen így biztosított egy adott faj fennmaradása. Éppen ezért az állatok 97 százaléka nem monogám, vagyis nem boldog párkapcsolatban éli napjait.
Kép: http://www.spiegel.de
Az ember azonban a madarakkal és néhány főemlőssel együtt a maradék 3 százalékba esik bele, ennek pedig az lehet az oka, hogy a tartós párkapcsolat kialakulásával a hímek meg tudják védeni utódaikat. Erre azért lehetett szükség, mert az emlősöknél a hímek hagyományosan megölik más hímek utódait, a főemlősöknél, így az embernél is kialakult szociális monogámiában viszont az apa vigyázni tud a kölykökre, amíg azok viszonylagos biztonságban felcseperednek.
Igen ám, de a tudomány megkülönböztet szociális és szexuális monogámiát, és míg az első a fenti okok miatt alakulhatott ki nálunk, a második már inkább csak a madarakra jellemző. A mai ember őse több millió évvel ezelőtt – legközelebbi rokonainkhoz, a csimpánzokhoz hasonlóan – még poligám lehetett, és ennek bizony a génjeinkben is lenyomata van. De ami igazán érdekes, hogy nemcsak a férfiaknál, de a nőknél is találtak bizonyítékot a megcsalás genetikai kényszerére.
Az ausztráliai Queensland Egyetem kutatói nemrég azt vizsgálták, hogy egyesek miért hajlamosabbak jobban a hűtlenségre, mint mások. A kutatás végén a tudósok arra jöttek rá, hogy a vazopresszin hormon receptorának génje lehet a felelős azért, hogy valaki egész életét párkapcsolatban élje le, vagy finoman szólva kicsapongó életmódot folytasson. A kutatók végül is igen komoly összefüggést találtak a fenti gén különböző változatai és a nők hűtlenségre való hajlamossága között.
Kép: http://www.huffingtonpost.com
A vazopresszin amúgy a bizalom, az empátia és a szexuális kötődéssel kapcsolható össze, magas hormonszint esetén az ember inkább egyetlen párhoz ragaszkodik, alacsony szint esetén viszont inkább hajlamos lesz a hűtlenségre. Míg a félrelépő nőknél egyértelműen kimutatható volt a hormonhoz kapcsolódó genetikai összefüggés, addig a férfiak esetében ugyanezt nem sikerült bizonyítani. A nőknél viszont nincs evolúciós előnye a hűtlenségnek, szóval simán lehetne ezen a ponton akár homlokot is ráncolni.
A szexuális kapcsolat azonban nem csak az utódnemzésről, hanem az élvezetről is szól, korábbi tanulmányok pedig már összefüggést mutattak ki a hűtlenség és a szerelemhormonként ismert oxitocin, illetve a dopamin szintje között. A félrelépés ugyanis több szempontból is kellemes tevékenységnek számít, hiszen az újdonságban és a „vadászatban” rejlő izgalmak mind az agy jutalmazó központját aktiválják. A géneknek tehát több szempontból is köze lehet a hűtlenséghez.
Azt mondjuk ezek után nehezen tudnám elképzelni, hogy amikor valakit rajtakapnak, hogy megcsalta a másikat, akkor azzal védekezne, hogy: „bocs drágám, nem tehetek róla, ez a génjeimben van”.
(Via)
Biztos, hogy vannak különbségek, kinek mennyire nehéz és mennyire “elég” egy társ, de a döntés mindenképp a miénk, hogyan szeretnénk élni az életünk.